UTAZÁS:
A szív mindig utazik, akkor is, ha a láb és a fej marad, és a szív folyton új világra vágyik, télen azért, mert fukar, ne kelljen otthon fűteni, nyáron meg ott van a legfontosabb létező ok, miszerint akkor szép a táj, ha fut. Lajos bácsi szerint persze a telek éppen olyan izgalmasak a szívnek, olyankor fűtenek a kupéban, és az utast hamar elnyomja az álom, a szív pedig végre fölszabadul, nem gátolja a tudat, mert a szív nagyon is tudja, hogyan lehet bealudni és megálmodni Magyarországot.
Kelet felé a napfény, nyugat mögött az ár:
keletre űz a vándorkedv s nyugat kapuja vár.
Úgy hajt e furcsa őrület, hogy vennék búcsút én,
mert tenger hív és csillag hív és ó, mert hív az ég.
Valaki egyszer leírta, hogy a hosszú kóborláshoz három tulajdonságból legalább egyre szükség van. Ezek az indítékok: vallásos hit, művészi hajlam, pszichés beállítottság. Ezek valamelyike nélkül nem megy a vándorélet.
Minden külföldi utazás és tapasztalat legnagyobb hozadéka az, hogy ráébressze az embert a saját kultúrája, saját országa értékeire.
Van az utazás... Izgatottan készülsz rá, tervezel, szervezel, és ahogy közeleg az idő, egyre kevesebbet alszol. Aztán elérkezik a nagy nap. Vágyaid teljesülésének napja. A nagy utazás. Egy számodra hívogató tájra. Izgatottan fedezed fel, teszed magadévá. És egy életre megőrzöd magadban.
Nem kell tengerentúlra elmenni ahhoz, hogy valaki pihenjen. Gyönyörű országunk van. De aki nem szeretne itthon pihenni, az elmehet bárhová, nem kell hozzá vagyon, csak elhatározás. Hányan vágyakoznak arra, hogy lemenjenek a tengerre? Életükben nem voltak a tengeren. Egy pénteki estén az ember a nyugatiban felszáll a vonatra, és szombat reggel leszáll Rijekában. Este Nyugati, reggel kinyitja a szemét: az Adria ott hullámzik a lába előtt. Ott van a kikötőben, sós tengeri illat, sirályok az égen, a halászok jönnek vissza a tengerről a zsákmánnyal, pálmafák. Vasárnap este meg vissza. Két nap alatt az álmok valósággá válnak.
Tudod, a vonatozás olyan, mint az élet. Egy utazás, felszállsz, és rajtad múlik, hogy érzed magad, amíg megérkezel. Bosszankodhatsz sok minden miatt, de ha élvezed a kilátást, és új ismertségeket kötsz, akkor később nem a cél fog számítani, hanem az út. Az igazán fontos dolgok mindig egy vonatúttal kezdődnek és fejeződnek be.
A franciák azt mondják, hogy "elutazni annyi, mint meghalni egy kicsit". Ezt sohasem hittem, mert szeretek utazni, s valahányszor vonatra szállok, úgy érzem, hogy újra éledek.
Ha valaki nem találja fel magát egy városban, ha be van szarva, hogy mit ehet, és mit nem, mit ihat, és mit nem, az miért nem marad otthon? Én amikor félek, otthon maradok.
Nem tudok választani csendes otthon és zajos otthontalanság között. Mindig menni és mindig maradni kell. Így aztán sehová nem jutunk, miközben mindenhol megfordulunk.
Az élet túl hosszú otthon, de túl rövid ahhoz, hogy az ember otthonra leljen máshol.
A mi generációnk több életet is él párhuzamosan, mert havonta megnéz átlagosan két-három amerikai filmet. Álmaiba, vágyaiba, tetteibe, személyiségébe beépülnek ezek az idegen helyek, terek, gesztusok, indulatok, és együtt él velük tovább. Ezeknek a fiataloknak a többsége - köztük én is - életében ha egyszer jut el oda, amit a dobozban egész életében bámult és bámulni fog, ekképpen aztán, amikor egyszer csak ott van, akkor valójában nem ott van, hanem az emlékeiben.
Ha először utazik valaki, a tulajdon fatornyos falujától különböző minden táj elbűvöli. A szerelem után ez adja a legnagyobb vigaszt és gyönyört. Nem lehet észre nem venni a fontos, új dolgokat, elárasztják az érzéki benyomásokat pusztán visszatükröző agyat. Feledésbe merült a szeretett alak, elszáll a szomorúság, a halál árnyéka is eltűnik. Gomolygó érzések valóságos tengere tárul fel a hatásvadászó, közhelyszerű kijelentés mögött: elmegyek.
Elindult a vonat, mit is tehet ilyenkor az utazó... Áll a vonatablakban, szeretet önti el és szomorúság. Az utazásnak számomra mindig is ez volt a legszertartásosabb pillanata: elhagyni a várost... Elhagyni kicsit az életet.
Senki sem születik világutazónak, sem átlagon felül tökös, bevállalós embernek. Időközben lesz azzá - vagy nem.
Az utazás lényege, hogy váratlan dolgok történjenek. Ez a kívánatos, ettől érdekes az egész. Alkalmazkodj a helyzethez, és próbáld meg kihozni belőle a maximumot.
Úgy érzed, elromlott a nyaralásod, miközben épp ellenkezőleg, talán új esélyt kaptál valami minden eddiginél jobb dologra. (...) Az utazás egyébként is hullámvasút: minden rossz dologra jön egy jó. Ez nem filozófia, ez tapasztalat.
A múzeumokat, épületeket, tájakat megnézheted akár képen is, de a beszélgetéseket és tapasztalatokat semmi sem pótolja.
Az utazásban időnként a helyváltoztatás a legjobb élmény. Ahogy megy a táj, ahogy együtt vagy a helyiekkel, ahogy múlik az idő. Igazából mindegy, milyen körülmények között, csak haladj. Minél lerobbantabb és fárasztóbb, annál szebb emlék lesz belőle.
Bizonyos, hogy minden igazi utazás értelme a hazajutás, s az ember megkezdi a hazatérést abban a pillanatban, amikor útrakel.
Ha utazol, s megismered a világ kultúráit, szűkebb hazád olyan tisztán ragyog majd előtted, hogy látó ember leszel.
Ha bölcs akarsz lenni, olvasd el az alapvető könyveket és utazz! Ha bejárod a világot, lelki szemeid előtt megjelenik mindaz, amit olvastál.
Az utazókat ma nem pusztán járművek ablakai és egyéb hasonló felületei választják le a környezettől, hanem a sebesség fala is elzárja a tér és a tájék mélységének megtapasztalásától. E tekintetben sajátos, az arkhimédeszi arányosságra emlékeztető jelenség figyelhető meg: amilyen mértékben növekszik az utazási sebesség, ugyanolyan mértékben csökken az észlelés mélysége.
Az utazás távolságot teremt, és kibillent a közvetlenség biztonságot ígérő közelségéből. Kérdéseket vet fel, és kétségeket ébreszt nem csak a látottakkal, hanem saját látásmódunkkal, önnönmagunkkal szemben is. Lehetőséget ad a rácsodálkozásra, az elemi felismerésekre, a világ csodáján érzett ámulatra.
Sokkal fontosabb felfedezni egy olyan templomot, amiről még senki sem hallott, mint elmenni Rómába és kötelezően megnézni a Sixtus-kápolnát, kétszázezer másik turistával együtt, akik a füledbe kiabálnak. Természetesen menj el a Sixtus-kápolnába is, de sétálj az utcákon, vessz el a sikátorokban, ízleld meg annak szabadságát, hogy keresel valamit, amiről nem is tudod, hogy micsoda.
Csak az tud megmászni egy hegyet, aki megadja a testének azt a figyelmet, amit megérdemel. Annyi idő áll rendelkezésedre, amit az élet megenged, ment hát, és ne követeld azt, amit nem kaphatsz meg. Ha túl gyorsan mész, elfáradsz és félúton feladod. Ha túl lassan mész, rád esteledhet és eltévedsz. Élvezd a tájat, a források vizét és a gyümölcsöket, mert a természet nagylelkű, de haladj tovább.
SZERELMES: (CSÓK)
A fiú (...) az arcába nézett, magához húzta, és szelíden, mint egy gyerek, megcsókolta a száját. Árammal teli, idegen érintés volt, kissé kijózanító is, mivel testüknek ez az első találkozása messze lekésett képzeletük rejtett s már nagyon is régóta tartó ölelkezésétől. Régi dolog, hogy lomha testünk mindig lemarad a sorsunk mögött.
Nem forróságot éreztem, ahol az ajka hozzám ért, hanem tüzet, mind a harminchét alkalommal, az államon, a puha arcomon, ahogy odasimult, a hajtövemnél a fülem alatt. Égési sebeket hagytak a csókjai. Ma is érzem őt az ujjbegyeimmel.
Az első csók azért is fontos, mert ha akkor kölcsönös elolvadás van, az bizony fontos jele annak, hogy valami mély érzés kezd kialakulni. Legalábbis azt vettem észre, ha a csók nagyon jó valakivel, akkor általában a szex is nagyon jó lesz. Ha a csókolózás nem szabadít fel tüzet, akkor, sajnos, a szex sem fog. Vannak nagyon finom intő jelek, amelyeken a legtöbb ember átsiklik.
Van egy bizonyos pillanat, amikor meg lehet csókolni egy nőt. Ilyenkor a tekintete bizakodóvá, kissé sebezhetővé válik. Hallod saját magad, ahogy értelmetlen butaságokat fecsegsz, majd hirtelen megérzed a vonzást, azt a másféle érzést. Az árnyékokból szövetségesek lesznek.
Az ember az egyetlen állat, amelyik elpirul, nevet, vallása van, háborúzik, és szájon csókol. Tehát fogalmazhatunk úgy is, hogy minél többet csókolózik az ember, annál emberibb.
Az óceán ölén fénytested meglobog,
sugárzik, tündököl, s végtelen mosolyod
végtelen vágyat ont az irdatlan világra;
a Mindenség remeg, mint óriási hárfa,
egy óriási Csók borzalma rázza meg...
- Kéjszomjas a világ: s te megelégited.
Az emberi csók egyszerű üzenetváltás, s az ember néha nagyon szomorú üzenetet kap.
A szemembe néz, és egy pillanatig, vagy tán örökre, állom aggódó, égető tekintetét. Aztán a figyelmem a szép formájú szájára terelődik. És huszonegy évem során most először azt akarom, hogy megcsókoljanak.
A (...) különös ringás, lassan vitte őket a csók elemében, egészen úgy, mint a tenger, melynek ringatása egyszerre bölcsődal és veszély, egyszerre végzet és kaland. S mint aki leszédült a valóság partjairól, s csodálkozva észleli, hogy az új elemben, a végzet ismeretlen elemében is tud élni és mozogni, s talán nem is olyan rossz ilyen lassú ringással eltávolodni a parttól, elveszteni minden kapcsolatot a valósággal, s lassan haladni, akarat és szándék nélkül a megsemmisülés felé.
Szerelmeseknek, hogyha - Isten ments! - kifogynak a szóból, legjobb kisegítő a csók.
A csókolózás, mint olyan, nem tartalmaz semmilyen eleve kárhoztatandó elemet. A korai keresztények is megtették mindenkivel, akivel csak találkoztak.
Az első csók érintése olyan különleges boldog pillanat, amiből legszívesebben soha ki nem szakadna az ember. Az első csók olyan, mintha csak leomlana egy láthatatlan fal, némán, hangtalanul, de azért mégis határozottan, örökre. Az első csók után más lesz a mosoly, amit a másiknak küldünk, és a levegőben különös, pozitív töltésű feszültség robban, aminek láthatatlan szikrái örömköntösbe öltöztetik a lelkedet.
Érinteni sem merem, tán csókja
Megégeti ajkam. Igen, Uram, kósza
Gyönyör jut nagy bűnért cserébe;
Tudod, mily édes egy ilyen óra.
Csókom ne kérd, elvárni nem szabad,
Vagy lesz, vagy nem, hogy múlik napra nap,
Azt akarom, hogy én akarjalak!
Megcsókol és én elzsibbadok. Meg tudom mozdítani a kezem, a fejem is mozog, a lábam is, de az egész testem, az el van zsibbadva. Ilyen hatása van magának.
És mikor újra megcsókoltalak,
szólni se bírtál... Hangod szenvedő
állat hangja volt: olvadni akarva
símultak össze forró tagjaink
s a szerelemtől szavunk elapadt.
A májusfa egy napig tart,
a csók íze örökké tart,
s ha már elfut a kékségbe,
tart a szerelem emléke.
A legtöbb szerelmes verset azért írják, mert a lényegest egyetlen csókkal nem tudták elintézni.
Mikor csókolt meg engem Anya? Nem emlékezett rá, hogy valaha is megcsókolta volna. Talán az volt a csók, hogy beszappanozta a hátát, és azt mondta: "tartsd a fejed", és szappanhabból sapkát formált rá, hegyes, hosszú sapkát csavart a szappanhabos hajából, és az volt a csók, hogy fodrot varrt a köténye aljára.
Amikor nem bírtam tovább, megpördültem a karjaiban, és megcsókoltam. Több volt ez, mint köszönet. A szavak semmit sem érnek. Erősen magához ölelt, s visszacsókolt. Nem akartam, hogy vége legyen ennek a csóknak, életem végéig itt akartam maradni a karjaiban, az életében, a világában. Most már úgy tekintettem rá, mint az oxigénre. Szükségem volt rá, mint a vízre... a levegőre... a földre... a tűzre... Ő keltett életre, és ő éltetett.
Átkaroltuk egymást és megesett az első csók. Marcipán és méz! Együtt nem értek föl ahhoz az édességhez! A tejszínhab a fagylalt tetején sem oly selymes és jóízű, mint az Ő ajkai voltak! Megtudtam, milyen tűzzel csókolni, milyen emelkedni újra a felszíntől... milyen vággyal, félelemmel, tisztelettel, rajongással, szeretettel, féltéssel... szerelemmel csókolni!
Ölelésed kábít, édes,
Csókolj meg, míg rám tör a kóma,
Ölelj, te kis szenvedélyes,
Szeretni jobb, mint a szóma.
Csókoljon meg (...). Bármit megtennék a csókjáért. Minden hegyet megmásznék, minden folyón átúsznék, minden sivatagon átkelnék.